A gyertya históriája

Az ember ősidőktől fogva igényelte a túléléshez elengedhetetlen meleget és fényt, az állatvilágból való kiemelkedésnek és az emberré válásnak pedig éppen a tűz megszelídítése és hasznosítása volt az egyik döntő állomása. A tüzet nem lehetett nélkülözni a táplálék elkészítésénél (hússütés), a barlang, a kunyhó vagy a sátor felmelegítésénél és megvilágításánál. Később a tűz könnyebb kezelhetősége érdekében megjelent az igény a lángok méretének csökkentésére, így született meg az olajlámpás és a gyertya.

Az őskorban a lámpások tisztán használati tárgyak voltak, bennük a folyékonyabb, ezért könnyebben kezelhető növényi olajokat részesítették előnyben az állati zsiradékokhoz vagy a gyantához képest. Megmunkálására alig fordítottak gondot. A görögök és a rómaiak ellenben a kőből, terrakottából, vasból vagy bronzból készült darabokat csodálatosan megmunkálták, különböző formákkal, állati és emberi alakokkal díszítették. A világ nagy részén az olajlámpás egészen az újkorig elterjedtebb volt, mint a gyertya, mivel a használata igen egyszerűnek bizonyult: az olajjal megtöltött tartóba összesodort növényi rostszálat mártottak, mely megszívta magát, így meg lehetett gyújtani. Nagyon sokféle eredetű olajat és gyújtóbelet használtak, amelyek ára és hatásfoka meglehetősen eltért egymástól (dió-, repce-, olíva-, bálnaolaj stb.).

Európában az olajlámpásnak hamarosan riválisa jelent meg, a gyertya. Első megjelenése i.e. 3000 környékére tehető a mai Görögországban és Egyiptomban. Tutanhamon sírjában például találtak gyertyatartót. Kezdetben évszázadokig gyékényt használtak a gyertyák elkészítéséhez. A szárát óvatosan szelték fel, hogy ne sértsék meg a növény puha belső részét, megszárították, majd növényi vagy állati zsiradékba áztatták, s hagyták megkeményedni. Kezdetleges tartókban helyezték el ezeket a gyenge fényt adó gyertyakezdeményeket. Később egyre inkább juh- vagy marhafaggyúval vonták be a gyújtóbelet. Ez praktikusabb volt, mint a lámpás, amelyet folyamatosan figyelni kellett, után kellett tölteni, tisztítani, a kanócot visszavágni stb. Az új fényforrásnak a legnagyobb hátrányát az jelentette, hogy a zsiradék lefolyt az ujjakra és megégette azokat, a láng sárga fényt adott és erősen füstölt, kormozott, ezenkívül kellemetlen szagokat árasztott. Persze a mesterséges fény drága volt, a legtöbb ember számára megfizethetetlenül drága, adóztatták is, ráadásul csak kis területet világított meg, például a család vacsoraasztalát.

Az első faggyúgyertyákat a rómaiak öntötték valamikor i.e. 500 környékén, de az ókor későbbi évszázadaiban használtak különböző természetes zsiradékokat és viaszt (eleinte méhviaszt) is. Rómában a faggyú azért is lehetett kedveltebb, mert a méhviaszt tiltották. A régészek találtak olyan gyertyamaradványokat Kínában, amelyek i.e. 200 körül készültek bálnazsírból, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a növényi zsiradékból készített gyertyáikat a kínaiak a nagyobb hatásfokú világítás céljából rizspapír-hengerbe helyezték.

A 4. században Nagy Konstantin római császár a későbbiekre nézve fontos döntést hozott: kötelezővé tette a gyertyák jelenlétét a templomi szertartásokon. Ez nem meglepő, mivel a gyertya a keresztény szimbolikában Krisztus jelképe, továbbá megtestesíti a szentháromságot a láng, a kanóc és a viasz egysége folytán. A középkorban a faggyúgyertya lett a legelterjedtebb fényforrás, s hogy a kereslet nőtt iránta, azt mutatja az is, hogy a 13. századra Angliában és Franciaországban a gyertyaöntők már saját céhvel rendelkeztek. A gyertyaöntők házról házra jártak, s helyben öntöttek gyertyákat a konyhában összegyűjtött zsiradékmaradványokból, de saját boltjaikban is árulták a portékáikat.

A drága méhviasz a faggyúhoz képest fényesebb, kevésbé kormos lángot biztosított, ezért a középkori Európában csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a templomi viaszgyertyát, mely hordozta a korábbi gyertyák minden előnyét, ugyanakkor kiküszöbölte a hiányosságait. A templomi szertartások során viszont széles körben elterjedt, mivel az egyház meg tudta fizetni az árát. Az újkorban újabb alapanyagokat fedeztek föl. A 18–19. században cetek ondójából vontak ki viaszos anyagot, melyből hosszabban, fényesebben égő gyertyát nyertek. Használni kezdték a repcemag olaját is.

Az ipari forradalom a gyertyaöntést is átalakította, az 1830-as években feltalálták az első öntőgépet, amellyel óránként 1500 gyertyát lehetett előállítani. Így az árak megfizethetőbbé váltak. A 19. század közepén kifejlesztett sztearingyertyában vegyileg szétválasztották a faggyú két komponensét, a sztearinsavat és az oleinsavat. A gyertyakészítéshez az előbbit használták fel, a fonott kanócot pedig gyapotból állították elő, ami stabilabb és fényesebb lángot adott, mint korábban bármikor. Ez a kanóc már magától elhamvadt, nem kellett elkoppintani. Az 1850-es évek közepén Angliában szénből és olajos palából parafinviaszt desztilláltak, ami lehetővé tette, hogy megindítsák az olcsó gyertyák tömeggyártását. A századfordulón a faggyúgyertyák teljesen eltűntek, a sztearin és a parafin vette át a helyüket.

Ennek a fényforrásnak a használatát a legkülönfélébb tartók és kandeláberek tették igazán praktikussá. A legegyszerűbb típus egy talpból állt, amelyhez fület rögzítettek, így könnyebben lehetett arrébb helyezni a szobában. A cseppfogó karika megakadályozta, hogy a viasz lecsöpögjön a padlóra. Sikeres újításnak számított, amikor a gyertyát egy üvegcsőbe állították, ami felerősítette a fényt. Különböző fajtájú ollókat használtak a kanóc elszenesedett végének lecsippentéséhez.

Hiába azonban a gyertyaöntés technológiájának minden korábbinál gyorsabb fejlődése, amint annak idején az olajlámpás, úgy a gyertya esetében is rivális tűnt fel a színen az izzólámpák személyében. Az elektromos világítás villámgyors térhódításával a gyertyafény egyre inkább puszta díszítő elemmé vált.

Írta: Dr. Ferwagner Péter Ákos